Kezdetben férfi szerzetesek éltek a falak között, akik 1583-tól gyümölcstermesztéssel, szőlőnemesítéssel foglalkoztak. Az 1600 körül Oroszországból idekerült kegytárgyakat ma is a falak között őrzik, ám a legbecsesebb kincs Szent Borbála homlokcsont ereklyéje, amelyet Jeruzsálemből hoztak az itteni szerzetesek. A díszes ereklyetartó az ikonosztáz előtti állványon, kis vitrinben látható, fölötte a bányászok és a tüzérek védőszentjének portréjával.

1667 sötét lap a templom krónikájában: török csapatok pusztították el az épületeket, az itt élő hatvan békés szerzetessel együtt. Néhány év múltán újabb betelepülők érkeztek dél felől és egy kis, sárból tapasztott épületet emeltek, a mai helyén. Később, ahogy a közösség létszáma gyarapodott, helyben, saját kezűleg gyártott téglából építették meg a ma is álló templomot 1738-ban, mely egy látványos, nyolcszög alapú kupolát is kapott, amivel egyedülálló Magyarországon.

A további zivataros évszázadok nem tettek benne kárt, a kolostor falai közt zavartalanul folyt a szerzetesek élete. Az utolsó szerzetes 1974-ben hunyt el, a kolostorépületet időközben szociális otthonként hasznosították, a templomot sorsára hagyták, mígnem 1980-ban, felismerve értékeit, nekiláttak felújításának. Mikor Rockenbauer Pál és csapata itt járt, filmre vették a képek restaurálásának folyamatát, látszott, hogy az utolsó pillanatban avatkoztak közbe a szakemberek. A környék is elhanyagolt volt: kívül, a szentély mögött szénabálákat tároltak. A rendszerváltás után női szerzetesek települtek a felújított rendházba. Jelenleg két szerzetes nővér él a falak között.

A templom belső terének legfőbb éke, a diadalmas egyház jelképét, a szentélyt leválasztó ikonosztáz, melynek képein Jézus és Mária jelennek meg, próféták és apostolok társaságában. A három díszes vaskapu közül a középsőt csak a papok használhatják, a segítők csak a két oldalkapun léphetnek a szentélybe. A harcoló egyház szimbóluma a kupolatér, melynek tetején a Szentháromság képe látható, körülöttük a négy evangélistával. Alatta a férfiak foglalhatnak helyet, két oldalon a kántorok ülnek. Ők az előénekesek, az ortodox templomokban nincs orgona. A nők, a fallal részlegesen leválasztott előtérben, a szenvedő egyház helyszínén követik a liturgiát. Az ő részükben áll a keresztelőmedence és a homoktároló, utóbbiba szúrják a holtakért gyújtott gyertyákat. A bejárat mellett a harangkötél vége függ, alatta félköríves kolomp, amit kézzel kongatnak.

Péter-Pál napja utáni vasárnap tartják a grábóci búcsút, szentmisével, körmenettel, búza- és kalácsszenteléssel; az édes sült tésztát borba áztatva, a kert hátsó részében álló kolonád alatt, terített asztaloknál fogyasztja el a két-háromszáz fős zarándokcsoport. Hűvös, tiszta vizet a kis híd melletti kútház tövében feltörő szent kútból merítenek hozzá.

A kedves szerzetesnő, akit kora reggel felzörgettem, készséggel nyitott kaput. Először a jobb oldali szentképnél hajolt meg, aztán a bal oldalinál. Beljebb érve gyertyát gyújtott a kis piros mécsestartóban, majd jobbra Szent Borbála képéhez hajolt, végül a bal oldali szentképhez. Egy mosollyal magunkra hagyott.

A legenda szerint, a zavaros időkben elásott, egykori nagyharang, újhold idején ma is tompán zúg a föld alatt. Ilyenkor tündérek sereglenek a környékre, hosszú hajukat fésülik és kólót táncolnak.