Színes, könnyed, légies. Párizsban nem lehet csalódni.
Hajnali három óra. Nem csapok rá a vekkerre, tudom, jót akar, hogy kapjam össze magam, hogy menjek más színeket látni, hogy legyek igazi Átutazó. Értelmet nyer sok év rutinja a fürdőszobában, a kapszulacsomag rendben, és a szék támlájára készített réteges öltözethez már csak egy sárga selyemkendő libben elő a szekrényből. Rend, tisztaság, virágok megöntözve, víz elzárva, villany lekapcsolva, ez vár majd amikor hazajövök, vagy ez vár majd valaki mást, ha nem jövök haza. Füttyentés jelzi, a taxi előállt. Pontos. Van előnye a modern technikának: rendeléstől kiszállásig követ, jelez, felügyel. Négy óra húsz. Kígyózó sor utolsó elemei vagyunk, lép, megáll, lép megint. Újabb beszállító pult nyílt, utolsókból lesznek az elsők. Fedélzeti poggyászunk eltűnik a szalagon, kénytelen a csomagtérben utazni, fent már nincs helye. Pillantás a kijelzőre, irány a második ellenőrző pont, a motozás. Kabát, öv a tálcán, mégis füttyent a kapu, végül a többi ruha maradhat, nem vagyok veszélyes. Kellemes nyugalom a tranzitban, kávé és sütemény illata lebeg, mi is repülésre készülünk. Beszállás. Már franciául köszönök.
Párizsból nem lehet elkésni. Csak a menetrend ilyen merev, hogy számon tartja a fél órát. Csomagjaink feltűnnek a szalagon, a fedélzeti sovány keksz után most lettem igazán éhes. Ki az ajtón, jobbra fel a lépcsőn, aztán megint jobbra, ahogy az információs pult kisasszonya magyarázza a városi vonathoz vezető utat. Másokat is meg kell kérdezni útközben, a csinos bolti eladót például, aki egy szinttel lejjebb navigál, a hosszú összekötő folyosó felé, ahonnan a mozgó járda a szomszéd terminál felé visz. Ennek legeslegvégén, az alsó szinten tudunk beállni abba a lehetetlenül hosszú sorba, ahol a szent bérleteket osztogatják. Új szó: Passe Navigo Découverte. A névre szóló, mágnescsíkkal ellátott, kék színű kártyámra magam ragasztom fel azt a hihetetlenül előnyős fotót, amit még a nappaliban ügyeskedtem magamról és a közeli drogériában nyomtattam ki. Egy letűnt kor gyermekeként papír alapon kérem, az alkalmazás helyett. Háta mögé újabb kis kártyát csúsztatnak, aztán mindkettőt műanyag tokba tuszkolják. Egy naptári hétre feltöltve, hétfőtől vasárnapig érvényes, ma hétfő van. Első próbám sikertelen, az aranykapu nem nyílik. Idővel és két szakértő segítségével másodjára már én is átbújhatok, kiálltam az első próbát.
Poggyásszal együtt ismét egy hosszú sorban találom magam, de a Saint-Chapelle kápolnából sem lehet elkésni. 13 órakor állunk be a 12.30-as tábla alá, ahol a körülöttünk állók már fél órája várakoznak. Szkenner, fémkereső, fő a biztonság. A nagykapun belépve csend, félhomály, ami az emeletre fellépcsőzve fokozható: teljes áhitat minden színben.
IX. (Szent) Lajos, francia király 1239-ben vásárolta meg Krisztus töviskoronáját, a Szent Kereszt darabját és néhány egyéb ereklyét, ám nem volt megfelelő tér azok méltó elhelyezésére. Hét év alatt sikerült olyan csodakápolnát építtetnie, amely egyaránt ámulatba ejtette kortársait és a mai kor emberét.
Az 1248-ban felszentelt egyhajós, kétszintes épület legfőbb ékessége az emeleti ablaksor, melynek 15 méter magas elemei a lehető legtöbb fényt és színt engedik a templom belsejébe. Bravúros külső támrendszer biztosítja azt a légies összhatást, ahol a tető súlya a külső támíveken és támpilléreken keresztül képes lefutni a talajig. A tehermentesítő eljárás miatt tartófalakra nem volt szükség, a felső szint csak üvegfelületekből és díszítő, elválasztó pillérekből áll. Páratlan üvegablakai a Biblia eseményeiről, Szent Lajos életéről, az ereklyék megszerzéséről mesélnek. Szobrai között a lefejezett párizsi püspök, Szent Dénes alakja tűnik fel.
Az épület két tűzvészt, egy árvizet, több forradalmat és háborút élt túl, szakrális címét vesztve volt lisztraktár, levéltár, kaszinó. 1862-től történelmi műemlék. Ereklyéi közül csak a Töviskoszorú maradt fenn, amit ma a párizsi Notre-Dame-ban őriznek.
Nem messze áll a város büszkesége, amely 2019 óta Párizs, Franciaország és az egész művelt világ összefogásának szimbóluma is: a Notre-Dame. A Gare de Nord főbejárata melletti poggyászmegőrzőben csak annyit kérdeztek, nincs-e étel étel a csomagban, és már el is tűnt a szalagon. Visszautaztunk a szigetre, hogy lássuk, miként született újjá a Szajna partján szerénykedő nyolcszáz éves templom.
Az április eleji délután vagy más miatt, de a tömeg csak a tér felét foglalja el. Regisztráltként azonnal terelnek a nagykapu felé, onnan a belső tér oszlopos erdejébe. Elgondolkodom, milyen lehet itt a teltház, amikor hatezer ember egyidőben van jelen testi-lelki összhangban, de az oldalamba fúródó idegen könyök hamar értésemre adja, hogy ez nem az a pillanat. Beülök hát a főhajóba, megérkezni.
1163-ban Párizs püspöke nagyot álmodott: egy öthajós, fényjárta bazilikát, amely tömegesen vonzza a híveket, zarándokokat a világ minden tájáról. Királyi engedéllyel megkezdődött a tereprendezés, ami a korábban ott álló bazilikát is eltüntette a föld színéről; előkerültek az alapokat kijelölő kötelek, mérőeszközök, és a merész tervek végre testet öltöttek - csaknem kétszáz év múltán. Közben több alkalommal kellett nagy levegőt venni, újra kezdeni, mert a tető beomlott, amit végül, kényszermegoldásként külső oldaltámaszokkal stabilizáltak. Így született meg a kor legnagyobb újítása: a támpillér. Több fény is kellett a belső térbe, és mivel a falak már nem hordtak annyi súlyt, nagyobb ablakokkal biztosították azt. Fehér helyett színes csóvák pettyezték a lutéciai mészkő falakat. A korábbi román divat szerinti zömök formákat légies, könnyed belső tér váltotta fel. Új stílus született, francia ízlés szerint, melyet ma már gótika néven ismerünk.
A 128 méter hosszú, 33 méter magas épület korának legmonumentálisabb alkotásaként sikerrel vészelte át az évszázadokat, 69 méteres tornyainál magasabbat csak Eiffel építhetett 1889-ben. Forradalmak, háborúk tépázták, rangján alul még borraktárként is működött. Szobrai, üvegablakai nagyrészt megsemmisültek, több ereklyét elvesztett, a legutóbbi tűzben pedig Franciaország legrégebbi, fehér tölgyből ácsolt gerendaszerkezete is hamuvá égett. Hat év múltán, egy mintaszerű felújítást követően, felfrissülve került vissza a legjelentősebb műemlékek sorába.
Tovább sétálok, az északi mellékhajó irányába, hogy lássam az épület újabb ékességét. Fából faragott, festett szoborfal választja el a szentélyt a kóruskörüljárótól, képregényén Jézus életének állomásai, lejjebb pufók denevérek, kicsi szörnyfigurák töltik ki a csúcsívek réseit. Két stíluskorszak találkozása ez: a kezdeti domborművek még nyugodt, román stílus szerint készültek, amelyek lépésről-lépésre vezetnek át a legigényesebb, erős érzelmeket kifejező gótikus ábrázolás világába.
A párizsi Notre-Dame rézkakasa még azelőtt repült le a székesegyház tornyáról, hogy az a hat évvel ezelőtti tűzvészben összeomlott. Kitekeredett szárny- és farktollait nem fésülték újra, nyugdíjaséveit a templom szentélyének üvegvitrinjében tölti. Az egyetlen elem, amit meg sem próbáltak rekonstruálni a kiégett tetőzeten, helyébe új kakas került, lángnyelvekre emlékeztető szárnyakkal. Belsejében Krisztus töviskoronájának darabja mellett Szent Dénes, Párizs első mártír püspökének és a város védőszentjének, Szent Genovévának ereklyéi lapulnak, annak a kétezer mesterembernek a nevét őrző tekerccsel együtt, akik az újjáépítésben segédkeztek.
Valódi technológiai bravúr a kettős szentélykörüljáró, melynek csúcsíves bordáit a kanyar ívéhez igazították. Bimbós fejezetű oszlopai lesimított, hengeralakú oszloptörzseken ülnek. A külső kápolnasor boltozata csillagmintás festést kapott, az éjszakai égboltot idézi.
A mise szövege az "Üdvözlégy Mária" lehet, néhány francia kifejezést érteni vélek. Barátságos, színes fény önti el a belső teret minden oldalról. Az ablakok többsége pótlás, de a tizenhárom méter átmérőjű déli rózsaablak még eredeti, Szent Lajos adománya, 1260-ból.
Kovácsolt vas indák közt kovácsolt vas madarak repkednek, a kopogtató működik. Vajon hány ember tudja nyitni ezt a kaput reggelente? Mekkora lehet a kulcsa? Hiába pillantok a hátam mögé, már csak a hullámzó tömeget látom odabent. Idekint tavaszi szél lenget valódi ágakat, a gyepen valódi madár, egy rigó csipkedi a ledobott almacsutkát.
Már nem tévedünk el a Gare de Nord felé, onnan csomagunkkal együtt, Párizs 17. kerületének gondozott, kellemes részére utazunk. Kapukódunkat helyi segítséggel ütjük be, lehet, ez a férfi csak emiatt ült a padon. Harmadik emeleti, parányi apartmanunk ablakát kitárva a város háztetői cikkcakkoznak, távolról sirályok vijjogását hozza a szél.
