Kőbe zárt történelem az Ős-Duna homokszigetén.

Ócsa város református műemlék templomának története valamikor a 13. században kezdődik, a fehér kanonokok betelepülésével. A premontrei vagy norbertrend Franciaországból II. István magyar király hívására érkezett az országba, ahol Nagyvárad mellett építették első monostorukat. 1234-ben II. András egy jelentéktelennek tűnő birtokán itt, a Duna mocsarának közepén már állt a premontreiek újabb rendháza, a plébániatemplommal. A rend tagjai nem a világtól elzárva éltek, részei voltak a közösségek életének, rendszeresen miséztek a világi híveknek, tanítottak, térítettek, okleveleket állítottak ki. Szigorú regulájuk mellett derűvel élték mindennapjaikat. Templomuk a turjánvidék egyik száraz homokdombjára épült, ahonnan a már ott lakókat egyszerűen arrébb költöztették. Mészkövet, homokkövet a Budai-hegyekből szállítottak, az akkor még hajózható mocsarakon keresztül, tutajokkal. 

A háromhajós bazilika erdetileg román és gótikus stílusban épült, felváltva tartalmazza mindkét elemet. A főhajó árkádjai még félkörívesek, szentélyeinek boltozati bordái már csúcsokkal kapcsolódnak. Oszlopfői a román kosárívestől a bimbóson keresztül a kora gótikus indás-levelesig megtalálhatók, vaskos román oszloptörzsei mellett könnyedebb gótikus oszlopkötegek lazítják az épület tömörségét. Keleti főszentélye körül, kissé visszahúzódva még két mellékszentély áll, melyek nem kapcsolódnak a főszentély falához, ami szokatlan megoldás. Nem az egyetlen. 

A főhajó végén, a szokásos nyugati toronypár megvan ugyan, de nem pontosan ott, ahová eredetileg szánták, hanem egy ívsorral beljebb. A kutatók régóta sejtették, hogy az épületet hosszabbra tervezték, mert a tornyok alapfalai keskenyebbek a szokásosnál, holott a szélső tartófalaknak erősebbnek, vastagabbnak kell lenniük. A feltárások során végül sikerült kiásni az eredetileg már lerakott, később felszámolt széles alapokat, egy ívsorral távolabb. A tornyok mégsem kerülhettek oda. Vajon miért? Feltételezések szerint ugyanaz a pénzhiány lehetett az oka az épület rövidítésének, mint ami később, a boltívekkel való spórolásnak. Többen feltételezik, hogy az ősz beálltával sürgetővé vált az épület befejezése, a falak lezárása még olyan áron is, hogy a ma már csak valószínűsíthető nyugati főbejárat sosem készült el, helye tömör, akár csak a fölötte nyíló rózsaablaké. Miért nem bontották ki később, mikor jött a tavasz vagy a pénz? Az akkori falazási technika miatt. Az öntött fal technológiája szinte megbonthatatlan volt. A külső és a belső kőfal között létrejött üreget sittel tömítették, amit oltatlan mészporral és vízzel öntöztek meg. Ez kitöltötte a réseket, megszilárdulva tömör monolitot, kőtömböt hozott létre. 

Könnyed csúcsíves szerkezetével a főszentély a templom leglátványosabb része. A főhajók síkmennyezete biztosan követte volna az akkori divatot, boltozatosra tervezték, végül a pénzhiány leegyszerűsítette a terveket. A födémeket bedeszkázták, a már elindított íveket visszafaragták az őket tartó konzolokig, melyek csonkjai ma is megfigyelhetők. A külső falsík támpillérei azonban díszítőelemként megmaradtak, ezek vették volna át a boltozat súlyát, a síkfödémnél végül erre nem volt szükség.  A deszkaelemek és a tetőt borító fazsindelyek viszont többször is leégtek, a tetőszerkezet beomlott. 

A főszentély 13. századi freskótöredékei közül még kivehető a szentély központi jelenete, Mária megkoronázása. Angyalok között, Krisztus mellett foglal helyet az égi trónuson, mosolyogva társalgó apostolok társaságában. A jobb oldali pillér szinte teljes épségben megmaradt alakja Szent György, a sötétséget legyőző fényhozó, mellette a szentély déli falán az utolsó ítélet tömegjelenete, a mandorlában trónoló Krisztussal. A szereplők arcán itt sincs félelem vagy fájdalom, nyugodtan beszélgetve szemlélődnek. 

Az északi oldalon Szent Miklós alakja mellett, a kor legismertebb magyar szentje, a lovagkirály Szent László legendája elevenedik meg. Az üldözés, a birkózás és a pogány kun lefejezése közül az utóbbi a legteljesebb. A földre kerülő kun harcost a király fogja le, míg ő karját felemelve próbál szabadulni. 

A 20. század folyamán a falképeket három alkalommal is restaurálták. Fontos volt a tisztítás, mivel 1560-tól a képek mészréteg alatt pihentek. A reformáció elterjedésével az új vallás hívei akkor kapták meg a romos állapotú templomot, a falképeket is akkoriban fedték be. A premontreiek addigra már elmenekültek és többé nem tértek vissza. Az oszmán hódítás során közös használatban volt az épület, hol a reformátusok, hol a muzulmánok imái zengtek a szentély hosszháztól lerekesztett terében, mialatt az erősen sérült, tető nélküli fő- és mellékhajók falai fedetlenül meredtek az ég felé. Ekkor még állt a kolostor, melynek köveit lassan elhordták a környező építkezésekhez, később a templom körüli fal alapjába építették. 

Ekkor vésték ki a szentély falának kis fülkéit is, ahol a középsőben a Bibliát vagy a Koránt (mikor mit), a déli ikerfülkékben a szentségeket, az északiban az oltári szentséget tartották. Mellettük még kivehetők a pirossal vonalazott felszentelési keresztek. Két rétegűek: a tompábbnak tűnő régiekre ráfestették az újakat, amikor a falképek felkerülése után, a 13. században újra szentelték a templomot. 

A török idők végén, a település lassan ismét benépesült. A katolikus közösség erősödött, igényt tartott egykori templomára, amit a reformátusok kétszer is megtorpedóztak. Először megakadályozták az épület átadását, másodszor azt, hogy a köveket elhordják egy új katolikus templom építéséhez, inkább maguk láttak hozzá annak felújításához. Ebből az időből származik a fapapucsos legenda. Mária Terézia rendelete szerint, ha a katolikusok bebizonyítják, hogy miséznek a falak között, az övüké lehet. Úr napja reggelén a hívek zászlóikkal be akartak vonulni a templomba, de a reformátusok megneszelték az akciót és már előző este beültek a helyükre. Reggel, kisebb dulakodás támadt, mikor egyes bugyi (Bugyiból származó) asszonyok fapapucsukkal ütlegelni kezdték a bejövőket. A kintiek puskaropogásnak ítélve a hangokat, haza szaladtak. A reformátusok megkezdhették a felújítást, amihez akkori földesuruk, Teleki József jelentős anyagi támogatást nyújtott. A falakat megemelték, a főhajót befedték, új karzat és szószék épült, barokk stílusban. 

Az ekkori renoválás áldozatává váltak azok a még látható freskók, amelyek az időjárásnak kitett területen álltak: állagmegóvás helyett, lekaparták a maradékot a falról. A törmeléket, sittet itt is hasznosították úgy, hogy feltöltötték a padlószintet, amellyel egyidőben, a különlegesnek számító középkori bimbós oszloplábazati díszeket levésték. Egyetlen kis lábazati bimbócska valahogy megmenekült, a legutolsó felújításkor kiszabadították a régi padlószinttel együtt. A szentély előtti jobb oldalon látható, sötétebb árnyalatú a többi, időközben pótolt elemnél. Ekkor csiszolhatták le az eredeti piros oszlopfejezeti festés utolsó maradványait is. 

Villámcsapás, tűzvész, háborúk késleltették a további felújításokat, dokumentumok szerint az 1848-ban gyűjtött adományokkal inkább a szabadságharcot támogatta a közösség. A béke idején az egykor megmagasított falakat visszabontották eredeti szintjükre, a harangtornyokat pedig megmagasították, "a harangszó szabadabb szárnyalása" érdekében. 

Az épület legutóbbi felújítása az eredeti állapot rekonstruálását célozta meg. Ennek leglátványosabb elemeként a több színű fali kőelemek láthatóvá váltak, a falképek sérülései mögött feltűnik az eredeti kőfal. A nehéz idők mementójaként, a felújított síkfödémbe törpe halogénizzók kerültek, megidézve a csillagos égbolt látványát abból a korszakból, amikor tető hiányában a közösség a szabad ég alatt imádkozott. 

Megmenetették és restaurálták a déli bejárat melletti fal egyedi vízimadaras domborművét, az indás, szőlőfürtös párkányokat, melyek a terület különleges adottságaira utalnak. A külső fal érdekességei, az oszlopfők, vésetek, a mára már értékkel bíró többszáz éves "rongálások" nyomai ma is láthatók. 

Ezek közé tartozik az a néhány kőelem, ahol a szóbeszéd szerint a törökök élezték a szablyáikat, emiatt bordás és karmolt a felület. 

Vagy az a faldarab, ahová ottomán graffiti került. Már megint a törökök...

Az északi bejárat bélletes kapuzatának küszöbe a fehér barátok jelképes lábnyomát őrzi. Itt csak ők léphettek a templomba, a hívek a déli bejáratot használták. A főkegyúr számára fenntartott nyugati díszkapu sosem készült el.

A templom körüli falat visszaépítették, a kertben árnyas fák alatt lehet sétálni, pihenni, elcsendesedni. Vagy filmet forgatni: Ken Follet: Katedrális című regényéből itt készült filmsorozat, és első látogatásomkor azért nem jutottam be az épületbe, mert épp a Hunyadi című filmet díszletezték. 

A templom körüli kis skanzen hat házában szintén megáll az idő. A 18. századi nádtetős épületek a tehetősebb és a kevésbé módosak életét mutatják be 1980 óta.

A nagygazda háza tágas, kényelmes, jól felszerelt otthon, konyhája igazi falusi csendélet.

A tisztaszobában menyasszonyi és egyéb ünneplő ruhák sorakoznak. Eredeti darabok. 

A döngölt padlós ház egy sütőasszonyé volt. Kemencéjében a konyha felől kenyeret sütöttek. Sokan emlékeznek még, hogy a padlót vízsugárral locsolták, majd felsöpörték. A vízsugárnak neve is volt: homokrózsa. Egyes helyeken vizesnyolcas, ami átvitt értelemben a jelentéktelen emberre használt kifejezés is. A hétköznapokat idézik a melléképületek, a viselettörténei kiállítás. A terület élő múzeum, kézműves és családi programokkal, lelkes, barátságos múzeumpedagógusokkal, akik szívesen mesélnek a korabeli életről. 

Hasznos adatok:

A templom és a tájház egyéni látogatók számára csak péntektől vasárnapig valamint ünnepnapokon (10.00-16.00 óra között) látogatható. Csoportok részére előzetes regisztráció szükséges. 

Vasárnap a templom istentisztelet miatt csak 12-00-16.00-ig látogatható.

A templomba csak vezetővel lehet belépni, a vezetések a tájháztól indulnak.