Budai Sárga? Pilisi Sárga.

2024. június 21. 14:18 - Láttam

Ez már a Pilis

Kanyargás, hullámvasút, szabadulószoba: a pilisi vidámpark.

Álmos, párás reggel. Friss rongyoskifli darabjai szóródnak szét az asztalon, a kávé gőze lustán gomolyog, diszkréten csörren a kiskanál. Pilisvörösvár vasútállomás melletti pékségében hosszan ücsörögnénk, de a szemközti hegy már a múlt alkalommal finoman jelezte az irányt a Pilis belseje felé. Negyed óra múlva a Kálvária-hegy kápolnájának tövéből szemlélődünk, aztán a stációk közt ereszkedve, egy jobbkanyarral a Flórián kápolna felé tartunk. A pléhkisztus melletti faajtó zárva. Néhány lépés és jobbról a Török-kút egyszerű építménye tűnik fel, aminek vizét, a legenda szerint, a közelben álló, török kori várhoz vezették. A modern ember szeméttel tömte, sorsára hagyta, végül valaki mégis értéket látott a düledező romban. Közösségi kezdeményezésre a megtisztított kutat helyreállították, káváját, a megbékélés jegyében, törökországi mészkőből faragták újra.

Megvárjuk, míg a vonat elrobog, aztán a házak elmaradnak, visszaintünk a szembejövőknek, és a tanösvény első táblájánál megkezdjük a kaptatót a Kopárok felé. Vegyes erdőben, fenyőillatot szippantva, folyamatos a kapaszkodó a sípályaszerű szekérúton, szemből biciklisek zúgnak el mellettünk. Jobbra, a Fehér-hegy felé kanyarodva egy csoport harangvirág mellett torpanok meg, jó ok egy kis pihenőre.

Hajnalban még esett, kövér vízcseppek kerekednek a lenge szirmokon, felnagyítva a lilával festett erezetet. Hasznos tisztesfű tátja a száját néhány lépéssel arrébb, persze, ismét megállunk miatta.

Kis pihenőhely a Fehér-hegy csúcsán: asztal, padok, kilátással a hegyszomszédokra. Kellemetlenül meredek, köves, csúszós hullámvasút lejtőjén ereszkedünk, minden lépés számít. A hegy lábánál bozót vár, az ösvény elvész a rádőlt fák alatt, végül egy kerítés mellett, kis csapáson vergődünk át a bokrok szövetében. Szabadulásunk után, újjászületve lélegzünk fel a sövényalagút túlsó végén, ahol széles út fogad.

Erdei katedrális lombkoronái alatt sétálunk tovább, zajos madársereglet adja a kísérőzenét. Nem sikerül odébb emelni az útra dőlt fát, átvergődünk rajta. Innen már akadály nélkül haladunk Pilisszántó felé.

A falu előtt jobbra kiágazik az eddig minket kísérő piros, mi is kissé tanácstalankodunk, ha volt is jelzésünk, nem vettük észre. Balra térünk, a jel is megvan, indulunk tovább, a távvezetékek alatt. Itt-ott már látom a Pilis lapos ívét, de az igazi meglepetés sincs messze: hirtelen, mint egy széles panorámakép, feltárul a hegység kékkel futtatott, erdős láncolata. Előttünk a Pilis tömbje, jobbra a Hosszú-hegy, a Ziribár, és valahol a csücsökben a Kevélyek. Lomha, szürke felhők ereszkednek egye lejjebb, pirosba öltözött turisták mozgolódnak a hegyoldalon. "A máglyára felmászni tilos!" - hirdeti a kis tábla egy farakáson. Újabb szókincsbővítés, a budai erdőkben farakatokat írtak.

Ez a Pálosfa már nem az a Pálosfa. Klastrompuszta egykori lakói ugyan még nem ezzel a fával találkoztak, de a tatárjárás után alapított szerzetesrendre most ez az az óriás emlékeztet. Elődje sem tűnt el: villámsújtotta darabjait megfaragva, egy közeli pihenőhelynél állították ki.

A kerítés mögött kereszt, körülötte a középkori kolostor maradványai. Oldalt, a kapu nincs bezárva, besétálok.

A Pálos szerzetesrendet 1308-ban alapította Boldog Özséb, aki elhagyva kanonoki tisztségét, vagyonát szétosztotta, és a közeli hegy egyik barlangjába volnult el a világ elől. Látomása, melyben apró lángok egyesültek a szeme előtt egyértelművé tette, mire hivatott: előbb a közelben élő remetéket gyűjtötte maga köré, később a távolabbi szerzeteseket is. Kétszáz év múlva már 900 pálos szerzetes élt az országban, de a rend a határon kívül is népszerű lett. Sem a török kor, sem II. József rendoszlató törvénye, sem a kommunizmus nem tudta végképp elpusztítani a pálosok közösségét, akik a renszerváltás utáni Magyarországon jelenleg négy kolostort működtetnek.

Nem tudom, milyen erőnlét jellemezte a pálos rend tagjait, de az emlékükre kialakított tanösvény igen megerőltető. Hiába a Tölgyfa Büfé sült krumplija, az egyre meredekebb emelkedőn szinte hallom, ahogy ég a zsír. A kidőlt fákkal, kövekkel, avarral borított kiszáradt vízmosásban lihegve araszolok egyre feljebb, míg végül a Pilis-nyereg kiépített pihenőjénél vehetek egy mély lélegzetet. Komoly küzdelmek emlékét őrzi a koszorúval övezett obeliszk: egykor szovjet katonák estek el itt. Később, a lakosság ledöntötte a követ, amit azóta Dobogókőn őriznek, a helyébe állított új kő már minden hős katonának emléket állít.

Ereszkedővel jutunk az esztergomi főútig, ahol balra fordulva, néhány percig gyalogolunk. Autók, motorok húznak el mellettünk a beláthatatlan hajtűkanyarokban igen nagy sebességgel, megkönnyebbülés követni a jobbra vezető letérőt. Csúszós talajon, köveken, a fák között folytatjuk az utat Pilisszentlélek felé. Nagy nyüzsgés fogad, amit eleinte nem is tudok mire vélni, aztán bevillan, hogy ez itt Pajkaszeg, amit akkor is ismer mindenki, ha nem néz tévét. Külön buszok szállítják a nézelődőket az elzárt forgatási helyszínre, Teca kocsmájában nagy a forgalom és drága az üdítő. Kis ücsörgés után eldöntjük, mégsem megyünk haza a menetrend szerinti busszal, eszünk pár falatot, aztán elsétálunk Esztergomig.

Nem bánjuk meg. A borongós, szürke felhők délutánra eloszlanak, ragyog a nap, széles az út, körülöttünk az erdővel borított pilisi hegyek. Mi is a fák közé térünk, és egy órányi, kényelmes sétatempóval a völgyben álló Barátkúti erdészházhoz kanyarodunk, ami mögött, a bedőlt kerítés oldalában a remeték emlékezetét őrző kút áll. Vize nem iható. Átmászunk a kerítésnek támasztott létrán - közben a darazsakat hessegetjük - és visszatérünk az erdő sűrűjébe. Szántók, rétek váltják a fákat, lábunknál apácavirág nyílik, mélybíbor, drámai szirmait már messziről észrevenni.

Enyhe lejtő alján torpanunk meg: margaréták borította domboldal hullámzik előttünk, ameddig a szem ellát. Távoli hegycsúcsok zárják a képkivágatot, amit egy pillantással még csak befogni sem lehet, bogarak, pókok, lepkék özönlik el a fehér virágfejeket.

Vitézvirág próbál túlélni az aranyvesszők között, ez az utolsó kép, ami a Pilisről megmarad. Magunk mögött hagyva a hegyeket, megkezdjük az ereszkedést a Szent Orbán kápolna felé. A kápolna zárva, azért letelepedünk a lépcsőkre, egy cipőpucolásnyi ideig. Visszaköszönünk az elhaladóknak, beszédbe elegyedünk a megállókkal.

Másodszor tolat vissza az autó, mert lentről jönnek szembe, aztán sikerül neki is legurulni. Követjük az esztergomi pincék felé. Megóvott, felújított pinceépületek mellett fájó ráépítésekkel is találkozunk, míg leérünk a Dobogokői útra, átvágunk rajta, és a park szélén, a vasútállomás felé vesszük az irányt. Folytassuk! - hirdeti a választási plakát. A Budai-hegyeken átkelve a Pilisig, a Budaörstől Esztergomig tartó sétánk végére értünk. Egy villanyoszlopnál utoljára jelentkezem ki, megérintve a legvégső, ponttal jelölt, aranysárga sávot.

1. rész: https://lattam-irom.blog.hu/2024/05/20/budai_sarga_a_csacsi-rettol_budaorsig

2. rész: https://lattam-irom.blog.hu/2024/06/09/budai_sarga_a_csacsi-rettol_a_jegenye-volgyig

3. rész: https://lattam-irom.blog.hu/2024/06/16/budai_sarga_a_jegenye-volgytol_pilisvorosvarig