Gumicsizma, vízálló bakancs, kamásli, váltóruha: a bakonyi Cuha völgyébe készülő túrázók számára javasolt felszerelések listája. Ezek közül egyik sem volt nálam, sőt: én vittem vizet a patakba. 

A Közép-Dunántúli Piros első szakasza a Bakony egyik legismertebb turista látványossága, a Cuha-patak szurdokvölgyében vezet. Leírások tucatja szól az egyedülálló élményről, mely a völgy árnyas, párás légkörének szépségét a vízen való átkelések izgalmával kapcsolja össze. Ennek tudatában, lelki szemeim előtt megjelent az a kép, amint a jéghideg áramlatban féllábszárig merülve hallgatom a patakvíz vidám csobogását a fehérlábú bükkfák koronája alatt, miközben a parton dúsan tenyészik a gímpáfrány és a perjeszittyó. Nem vettem komolyan azt a tényt, hogy a Cuha (Szuha) szó a vízfolyás időszakosságára utal. 

Gyerekek, szülők, kutyák szállnak fel helyettem a vonatra, a keskeny peronon nagy a nyüzsgés. Rózsaszín fényben állnak az apátság tornyai, az élet már elindult Zircen. A mai nap főszereplője, a Cuha mutatja, merre induljak, ha követném. Megérintem az útvonal első piros jelzését, pár lépés után helyére kerül a hivatalos első pecsét. A sétaúton ügyességi játékok ábrái, ugróiskola, távolugró mérce, aztán lassan elfogy az is. Éles jobb kanyarral kerülhető a szennyvíz telep, a földút közelebb visz a patakhoz. Vízműkék torony emelkedik a Pintér-hegy oldalában, jobbra a Walla-híd az első átkelő, ahonnan visszatekintve még feltűnik a két torony.

A vasúti töltés tövében fenyőfák sorakoznak, az út egyre járatlanabb. A Szesztra- és a Molnár-hegy között, magas aljnövényzettel övezett, mégis jól járható ösvény vezet egyre beljebb, az erdőbe, miközben vonat dübörög szemből, egészen közel. Az eddigi átkelők a hídon, vagy magasabb úton nem okoznak fejtörést, a beígért izgalom azonban nem marad el: a farönk-híd négy fa között, korlát nélkül teszi próbára az egyensúly érzéket. Itt már látszik, hogy a mederben egyre kevesebb a víz, a köveken is könnyű átkelni, néhány faágba kapaszkodva. 

Egyre árnyasabb a völgy, amit hűvös légáramlatok járnak át, a lombok közt beszűrődő fény pettyei a levelekkel együtt rezegnek. Haragoszöld páfrányok mellett feltűnő, lila szírmú bíbor nebáncsvirágok törnek a magasba, ligeteik lassan kiszorítják az őshonos fajokat. Hosszú utat tettek meg Indiából, itt jól élnek. Kultúrszökevényként várják a figyelmet, melyet lenge sziromleveleik keltenek fel, és az érintést, hogy magjaik a levegőbe repülhessenek. 

A kanyarodó sínpár túloldalán a boszorkány háza kihalt, ablakai bedeszkázva, körülötte sűrű növényzet. Az ösvény a Cuha-hegy oldalában emelkedik, távolodva a pataktól. Félúton, a víz felduzzadva torpan meg a mederben megrekedt hordalékon, uszadékfákon, csak egy kis részen ügyeskedi át magát, békalencsével fedett víztükre zölden csillan. Szintút vezet a hegyoldal bükkfa-katedrálisában Porva-Csesznek vasútállomásig. A büfé zárva, a kávé elmarad. 

Az épület környéke csendes, a vonat már elment. Kis család érkezik kerékpáron, vizsla kísérettel. Ők is a büfében reménykedtek. A híd alatt a víz egyre vékonyabban csordogál, hangja alig hallható, amit a szemből érkező gyerekzsivaj is tompít. A következő gázló az utolsó, ahol még vízbe léphetek, meg is teszem: jéghideg, tiszta. Alig bokáig ér. 

A szurdok egyre mélyebb, kétoldalt sziklaszirtek merednek, bükkfákkal támogatva. A patak vize eltűnt. Kövekkel, hordalékkal telített medre csontszáraz, a száraz avarban gyíkok rohangálnak, a levegőben nehéz pocsolyaszag terjeng. Óriás szitakötők cikáznak a fejem körül, az utolsó pillanatban térve ki az ütközés elől. 

A vadonban emberi kéz nyomai bukkannak elő: a vasúti töltés mohával benőtt triász mészkő partfala és az alagutak. A Bakonyvasút vonalának kiépítését körülményessé tette a nehezen alakítható terep. Ahol a kézi erő kevés volt, robbantással alakították ki az építményeket. Az egykor ipari célokat szolgáló vonatok a bányászott szenet, bauxitot, mangánércet és a négyszáz kilós, makkon hízlalt sertéseket több hídon, viadukton áthaladva szállították, melyek közül a leglátványosabbra meredek lépcsős feljáró vezet. Vonatmentes időszak, a kecses, félköríves alagút nyílásán át feltűnik a túloldal zöldje, a lágyan kanyarodó sínpár mellett az építés évét megörökítő obeliszk. 

A ma nemzeti közvagyonként kezelt ipari műemlék építése rohamtempóban, egy év alatt, több ezer alföldi kubikos és az ország különböző pontjairól idekerült munkás részvételével zajlott. Csak az eplényi alagúton háromszáz ember dolgozott. Munkájuk csaknem kárba ment: 2006-ban erős társadalmi összefogásra volt szükség a vasútvonal üzemben tartása érdekében. Ez a szakasz a legsérülékenyebb, a vonatok csak 40 km/h sebességgel haladhatnak. 

Zaj, fémesen csörgő hang hallatszik a sziklák felől: a hegyoldal vasalt útján nagy a forgalom. Araszoló sziklamászók tapogatják a kövek élét, egymást irányítva, lépésről-lépésre. Üregek tátognak sorban: a Remete-, Zsivány-, Kőpince-barlangok, utóbbiban a bakonyi betyár, Savanyó Jóska húzta meg magát. A meder túloldalán ered a Kőpince-forrás, vize jéghideg, tiszta, finom. Foglalatán piros kisautó, ottfelejtve. 

Könnyed emelkedő vezet ki az árnyas völgyből a forróságba, traktorok zúgnak, autók manővereznek az aszfalton. A vonat ablakából jól követhető a lenti sétaút kacskaringója a száraz patakmeder partján, ahogy a szerelvény lassan áthalad a hidakon, alagutakon, az erdő közepén.

A túra adatai:

Táv: 13 km

Szint: 152 m fel, 268 m le

Vízvételi helyek: Zirc vasútállomás melletti vízcsap, Kőpince-forrás

Pecsételő pontok: 1. Zirc művelődési ház; 2. Porva-Csesznek vasútállomás; 3. Vinye.hu büfé