Vissza a Dunához. 

"Ennek olyan szaga van, mint a háromnapos pelenkának" - kiabálja a kopasz, pelenkás baba. A rádi presszó törzsgárdája rajzfilmet néz, a reggeli gyógyitalát szürcsöli, mi pecsételünk, kávézunk. Élénkebb a forgalom az úton, mikor utoljára jelentkezem be a Piros utolsó szakaszán, megérintve az egyik oszlop jelzését. Virágzó gesztenyefák árnyékában a kezdet és a vég jele vasból, mögötte gondozott pihenőkert. A pad mellett elsétálva, a kis közön túl viharvert, elhanyagolt kúriaépület, előtte, a gondozott téren modern emlékmű oszlopai állnak. 

A Muslay-Toperczer család több, mint kétszáz éve, a török idők után lett a falu birtokosa, ahol templomot, kastélyt, kúriát emeltek, és ahol nyughelyüket is találjuk, a templom kapujával szemben. Muslay Sándor, az első világháború többszörösen kitüntetett hadnagya is itt nyugszik, a háborúban szerzett spanyolnátha végzett vele. 

Két kis kanyar után máris a Bakony-hegy felé tartunk, ahonnan visszatekintve feltárulnak a magunk mögött hagyott, erdővel borított dombhátak. Vadrózsa szirmán áttörő fény rajzolja ki az ereket, dongó repül a homlokomnak. Jobbra, a fák közé térünk, az emelkedő egy bodzáskert mellett visz a dombtetőre, ahonnan feltűnik a Naszály lemarkolt tömbje. Ereszkedés közben nem vesszük észre a fűben heverő jelzőkarót, túlmegyünk, de a navigáció visszatérít a kis leágazáshoz, az erdő felé. Földúton érjük el Kosd külső házait, a kis híd után akár jobbra folytathatnánk is az utat, de a pecsételés miatt mégis balra térünk és több, mint egy kilométert baktatunk a település főutcáján.

Kutya mélázik egy kapu előtt a járdán, befelé pillantgat: kizárták otthonról. Kerüljük, nem moccan. Végül balra, a kis köz felé térünk, ahol a kocsmapultnál mindent megadnak amit kérünk: bélyegzőt, üdítőt. Még nem áztak szét a szendvicsek, megebédelünk a teraszon. Visszaballagunk a hídig, a kutya még a járdán hever, bánatos pillantással nézi az embereket. 

Az utca végén jobbra, ösvény vezet fel a Tamás-hegy fái közé. Belógó ágak csapódnak a fejünkhöz, aztán az emelkedő út kiszélesedik. Galacsinhajtó szorgoskodik, cincérek kotorásznak a méreggyilok virágain. Rövid ereszkedő a farakásokig, onnan jobbra, egy kiszáradt vízmosásban, kövek, ágak között indul a hegymenet. 

Örökké a mászás sem tart, a tető után nem sokkal befut a Kék, szép emlékeket idéz. Könnyű ereszkedő után kitágul a tér, megmozdul a levegő, madarak cikáznak, füvek hullámzanak: ez a Lósi-patak völgye. Két fa őrzi a jelzőkarót a szekérút mellett, ami a Gyadai-rét felé kanyarog.

Őszi kikerics megrágott levelei meredeznek a fűben, lassan felmagzik: szép lehet itt ősszel. Araszoló lepke hernyója lépked peckesen az egyik levélen, már kirágott két lyukat, jöhet a következő. Azt hisszük, ez az édenkert, jobbról a feléledt ártéri erdő, balról a Naszály sötét íve, lábunknál gólyahír sárga szirmai, mikor nem várt meglepetés következik.

Az ártéri erdő testközelből: kidőlt fák vaskos törzsei, bokrok csapódó vesszői, kúszó indák, dús aljnövényzet, benőtt ösvény. Egyszer csak vége az útnak: a legjobb szándékkal sem sikerül átjutni a gyerekekre méretezett növényalagúton, kerülni kell balra fel, egy alig kijárt csapás nyomán. A térdig érő növényzet megakasztja a lépést, rácsap a kézre, kiköti a cipőfűzőt. Visszabotorkálva az ösvényen kiadós dagonya fogad, itt-ott megtaposott parján lehet kerülni a bokrok között. 

Újra szélesebb a kép, az égen fátyolfelhők satírozott foltjai, a fűben rohangáló gyerekek. Akár tovább is mehetnénk a szekérnyomban, de a jelzés jobbra fordít, a patak völgyének árnyas fái és a Gyadai tanösvény felé. Ötven éve alig néhány fa árválkodott itt, a kaszáló a vízpartig ért. Mikor felhagytak a terület művelésével, visszatért az egykori növényzet, emberi beavatkozás nélkül született újjá az ártér. Újabb ötven, száz év múlva éger és kocsányos tölgy összefüggő erdősávja váltja majd fel az addigra elöregedett fűzligetet. 

Farönk pallók, mellettük sár - lehet választani. A billenő hídon csoport jön szembe, mire mindenki átbillen, lemegy a nap. Végre minket is átengednek, billenünk, haladunk tovább. Anyuka lépked a farönkökön, a hosszú törzsön kisfia ügyeskedik, egymás kezét fogják. Néhányan panaszkodnak a sárra, szép cipőben jöttek. Az Óriások pihenőjénél zajos piknik, mégsem itt ebédelünk. Balra térve újra az erdőben találjuk magunkat. Rózsaszín napszemüveg, rózsaszín cipő, kicsi lány szorongatja rózsaszín fényképezőgépét. A kifelé vezető rönkhídon keresztül visszatérünk a tágas rétre, egy jobbkanyarral már a katalinpusztai célegyenesbe kerülünk. A réten túl újra az erdőbe, aztán a patak kis fahídján át egy keskeny autóútra térünk. Bambulva haladunk el a másik híd visszatérést jelző táblájánál, egyenesen célozzuk meg a kirándulóközpontot. 

Tömeg, sikítozás, tülekedés, játszótéri hangulat. Végül találunk egy kellemes padot asztallal a fák között, félig az erdőben, ahol megebédelünk. Gyerekek túrnak ki a sorból a büfé előtt, szüleik a másik oldalról, alig tudom elvenni a kávémat. Bár ne tudtam volna. Fejbe vág az íze, annyira pocsék. Lehajtom a pecsétes doboz ajtaját, a kéktúrás mellett ott a miénk. Vigyázva fogom meg: nyele nincs, az oldalából kiáll egy csavar hegye. Mégis örülök, a füzetben már csak az utolsó hely üres. 

Újabb hídon át, könnyű léptekkel vágok neki az emelkedőnek, a zsivalyt madárfütty váltja fel, a domboldalban egy csapat bíboros kosbor áll vigyázzban. Kopjafa, emléktábla, szalagok és a jellegzetes egykerék: egy percre mi is megállunk. Ismeretlenül ismerjük, jártunk a nyomában. 

Újabb orchideák, ameddig a szem ellát. Ritkán látni ennyit egy helyen. Az ösvény emelkedik, meg-megállok, kutatom: van még? Lassan elfogy a virágbőség, vele az emelkedő, a völgybe térünk, hogy a zöldségesnél átkeljünk a forgalmas úton. Végre lekerül a mackófelső, kellemes sétaúti andalgás következik, röviden. Újabb hídon át vissza a betonra, de itt sem időzünk sokáig, egy rövid trappolás utáni balkanyarral újabb erdei hegymenet vár hosszan, kitartóan, több lihegős megállóval, egészen Nyulasig. Végre elfogy az ösvény, a dombtetőn jobbra, széles földúton haladunk tovább az erdő fái közt. 

Enyhe kaptató visz a Fenyves-hegy oldalában, ezen érjük el azt a kis jelzetlen ösvényt, ami balra térítve az út legszebb panorámáját tárja fel, ahogy kéklő hegyek közt ezüst szalagként kanyarog a Duna. 

Fa asztalok mellé telepedünk, csendben szívjuk be a látványt, a fák között madarak csipognak, a vadrózsabokor felett lepkék ütköznek, gyíkok zörgetik az avart. Deréktájon megkocogtat valami: nagyezerjófű illegeti magát frissen, épp kinyílva. 

Az utolsó kilométereket lefelé tesszük meg a Fehérhegyi-dűlő végtelen hosszú útján. Vajon meddig járnak ki a postások? Aztán jóval lejjebb találunk egy csoportos postaládát: eddig. Keresztezzük a Magyarkút-Verőce vasútvonalat, később a váci fővonalat, minden kanyarral egyre közelebb a cél. 

Sorban állás az Oázis Cukrászdánál, türelmesen vár felnőtt, gyerek, kutya. Majdnem elfelejtem elkérni a pecsétet, mert a legfőbb problémám, hogy sütit vagy fagyit egyek? Végül minden a helyére kerül, a végső lenyomat is: Pest megye turistája 1. Utóiratként hajók úsznak a Dunán, a láthatáron a Visegrádi-hegység, szálkás felhők borítják az eget, én meg csak állok itt a parton és hallgatom a víz csobogását. 

A túra adatai:

A túra hossza: 25 km, 654 m fel, 684 m le

Terepviszonyok: földutak, betonút, túraösvények; a Gyadai-réten nehezebben járható bozótos szakasz

Pecsételő pontok: Rád, Kosd, Katalinpuszta, Verőce

Vízvételi helyek: Rád, Kosd, Katalinpuszta, Verőce