Közép-Dunántúli Piros: Csabditól Óbarokig

2023. november 17. 18:52 - Láttam

Hogyan ingatják a lovat?

Szokatlanul rövid túra, röviden.

Csabdi, községháza. Ketten szállunk le, ezzel az összes utas elhagyja a buszt. A templom és a játszótér kihalt, kis idő múlva balra, a domboldalra kanyarodunk fel. Fákkal keretezett, rendezett tisztáson áll a 13. század óta itt álló templom, hogy ki s miért építette, arról nincs írás. Nem messze innen Samu, az előember élt, feltételezik, elvetődött erre is, húsz kilométer csak sétatávolság a kardfogú tigrisektől hemzsegő erdőben. A bicskei újkőkori ember a kőbaltáját hagyta el itt, a római Viator, Romulus fia, a két bronzlapra írt szabadságlevelét. Zajos birtokperekről szólnak a középkori évszázadok, melyeket az erre húzódó végvárrendszer török vendégei csitítottak el: a település kihalt. Ahogy a törököket kitessékelték, Csabdi ismét felkerült a térképre és túlélve minden vihart, azóta is éli a csendes mindennapokat.

A szürke kőből rakott, csonka szentély hiányzó díszeit a természet pótolja ki: vörösen izzó bokrok sormintája, tarka foltos domboldal hullámai rajzolódnak hozzá. Pára ül a völgyben, hajnali esőcseppek húzzák a faleveleket. Ösvény kanyarog a Dobogó tetejére, fent kitágul a tér.

Szántóföld szélén baktatunk, balra háztető bukkan elő a fák közül, kéményének árnyékát tompa napsugarak nyújtják meg.

Rozsdaszínű levelek zörögnek, borzas fejű iszalag áll az út szélén, a gombolyagszálakon ezüstös fény csillan, ágbogának háttere az ezüstszürke égbolt. Tompa kék hegyek ülnek a horizonton. Fél óra könnyű séta után már figyelem a letérést jobbra, a Kis-Pap-cser erdeje felé.

A letérő út mentén ember alkotta dombok, épületnyomok, lejárók tűnnek fel a gazban: az egykori katonai légvédelmi bázis hátra hagyott maradványai, amiket lassan visszafoglal az erdő. Tábla nem tiltja, hát lemerészkedünk az egyik bunker belsejébe. Lépéseink felnagyított zaján kívül teljes süketség és vakság fogad, a földön törmelékkupacok. A betonszelvényeken falfirka: "magvas pajti, a néger most guggol" - nem maradunk tovább. Piros felirat, egyértelmű tiltás választ el egy ígéretesnek tűnő körpanorámától a geodéziai mérőtorony törzsén, még egyértelműbb a lezárt vasajtó. Néhány lépés és megörülök a félpanorámának is.

A térképemen Lóingató-hegyként szereplő magaslaton állva eltöprengek a lovak ingatásának célján és módszerein, miközben a felhők alatt, az égszínkék Váli-víz, és Nagyegyháza látképét kémlelem. A távolban a Vértes, oldalról egy lombját félig vesztett fa zárja a képkivágatot. Több értelme van a hegy nem szépített, eredeti nevének: Lófingató-hegy. Erről már több adat áll rendelkezésre, leginkább a szájhagyomány, amely a lovak bélgázainak szaporodását a hegyre való feljutás nehézségeivel állítja párhuzamba.

Megkímélve magunkat a meredek, sziklás oldalon való lemászástól, kényelmesen, azon az úton kerülünk vissza a Pirosra, amerről jöttünk. A fák alján elszáradt bogáncspamacsok foszladoznak, kórók lengenek a szélben.

Megrágott szélű levelek lapjait esőcseppek pettyezik, felnagyítva az erezetet. Rigó rugdossa a száraz avart, miközben magában motyog.

Felhagyott bauxitbánya vörös kráterének oldalfalán nyárfák kapaszkodnak, az egyik úton kissé leereszkedünk. A talaj morzsalékos, könnyen megszalad a lábunk alatt.

Óbarok felé, az autópálya zaja egyre erősebb. Aranyvessző száraz, kefeszerű virága szegélyezi a falu felé lejtő utat. Néhány lépés és a zaj forrásához érünk, ahol a palánk ellenére, egymás hangját is alig halljuk.

A rövid séta végén, a pálya a aluljáróján keresztül térünk vissza abba a civilizációba, amit a régóta hallható zaj miatt, szinte el sem hagytunk. Kis gyalogösvény vezet az Iskola utca első házaihoz, onnan a templomig. Busz ritkán jár, csak egy óra múlva várható, ezért kellemes sétával begyalogolunk a Bicskén hagyott autónkig.