Nem minden kezdet nehéz.

Apaj, reggel nyolc óra. Esik. A söröző asztalán heverő füzetbe pecsét kerül, mellé egy csésze kávé. A falon aktuálpolitika villog, a szállingózó törzsközönség feszülten figyeli a képernyőt. Csak nem akar elállni. Reggeli vendég elmegy, örökké nem eshet, volt már rosszabb is, nem vagyok cukorból, nincs rossz idő csak felkészületlen turista - már itt is az első jel. A gyülekezet a templom eresze alatt beszélget, az úton macska rohan át, a kiskertekből visszaköszönnek a gyomlálók. Balra, jobbra, megint balra, Apaj-Telep. Egy pár nyuszifül bukkan fel a gazból, lassan halad a falu felé. Kistraktor berregése zavarja vissza, nem sikerült meglógni. Pásztorkutya figyel, gazdája épp a traktorossal tárgyal. Tarka rackanyáj lepi el az utat, szétfutnak, távolabb összesereglenek, hangos bégetéssel keresik egymást, csavart szarvú kosaik békésen legelésznek. Az istállóknál szürkemarhák tekintete kísér, hosszú pilláikkal, füleikkel a legyeket hajtják. Jobb oldalon, elkerített, fás területen, a védett Kettős-halom áll, ennek vonalában vált földútra a beton. Szürkegém száll fel, ez már a kiskunsági puszta. 

Traktorzúgás helyett kabóca és békazene töri meg a csendet, a fel-feltámadó szélben pipacsok, margaréták hajladoznak. A kényelmes földútról jobbra, a bozót felé próbál kitéríteni a jelzés, de az út ugyanoda fut, a szembe jövő kombájn is kikerül. Embermagasságú ökörfarkkórók dárdái törnek az ég felé, köhögés, aranyér, hasmenés elleni gyógyhatásukra most nincs szükség, szőkeségünket sem a belőlük kinyert sampon fogja ápolni. Szemünk nem gyulladt, a búzavirág is hajladozhat tovább. 

A Billants-hegy inkább a térképen létezik, a valóságban hiába keresem, némi bozótos-fás terület utal a helyére, pusztai nyelvjárás lehet. Balra, az éles kanyar viszont nagyon is valós és nem vicces: embernagyságú növényzettel benőtt nádas vár, hiába nézem, ugyanazt látom: igen, a jelzések arra folytatódnak. Figyelmesen járok találomra, néha gyenge csapáson, néha azon sem. Ágak, levelek kukkantanak a póló, a nadrág alá. Legalább az eső elállt. 

A séta egyetlen nehézsége nyolcszáz méter után véget ér, megkönnyebbülve lépek a Kiskunlacháza felé vezető betonútra, ahol negyedórányi gyaloglás után, a Dömsödi árapasztó-csatorna hídja a vízi világba vezet. Innen a folyó a leglátványosabb jelzés. A nádasban madarak ricsajoznak, a vízcsobogásba kuruttyolás vegyül. A horgászok visszaintenek, aztán mind meditálunk tovább. 

Sínpárok keresztezik az utat: az építkezés halad, de messze van még Kelebia. A folyó mindkét partján folytatódik az út, a jobb oldalit választom, mire kiderül, hogy a Piros a bal oldalin halad, már késő visszafordulni. Végül is, követem a jelzést, csak messzebbről. Szürke gém rezzen össze, ahogy én is, de csak ő repül el. Lila gömbű virágok tarkítják a nádast: selyemkóró. Nem sokan szeretik, hogy itt van, özönnövényként igazi elnyomó, én viszont a belőle készülő, parfümös, füstös aromájú mézre gondolok, amihez nem könnyű hozzájutni. Egyetlen kanálnyival szintet lép a krémes tejberizs vagy a gyümölcssaláta. 

Erős híd vezet át a csatornán, ismét itt a jel. Nem tragédia az sem, ha nincs híd, a szekérút tovább, a vízpart innenső oldalán ugyanoda vezet. Csak arra most éppen lőnek. Vadludak rebbennek vébe, fejünk felett húznak az ellenkező irányba, hangos gágogásuk betölti a levegőt. Őz szalad át az úton, aztán mégis visszatér a bozótba, hogy meghúzza magát. Újabb szürkegém csapódik fel, de most legalább előtte a szemünkbe nézett. A forgalmas főút zaja más világ, de nem tart soká, jobbra, a templom felé nyugodtabb a haladás. Fehér galamb nézelődik egy tuján, egész közel enged. Érezhető a víz illata: ez a Ráckevei-Duna. 

Az utolsó tizenegy kilométer a Duna bal partján az ember és a természet viszonyát mutatja meg: lebetonozott parti sétány, stégek sora - a kocsmáros szerint, egy stég hárommillió forint - zsiliprendszer, egymást érő, kisebb-nagyobb házakkal beépített vízparti övezet. A nádasban lakókocsik sorakoznak. A hétvégi autóforgalom élénk, andalogni nem tanácsos. 

A vízhez vezető hosszú pallósorok némelyikén végig sétálva belátható a Duna kanyarulata, a szigetek, közelebb, a hullámokat taposó szárcsák. Nem mindegyik stég nyitott: a hozzájuk vezető híd első része felhajtva, lakattal kapcsolódik a korláthoz. 

Az út szélén kisebb munkagépek, régi traktorok sorakoznak, ezekkel szállítják az építkezési hulladékot vagy a levágott gallyakat.

Fanyilas, a vidék rózsadombja. Vízparti házai előtt gondozott gyep, parti fűzfák, padok, keskeny csapás a gyalogosoknak. Mindenki üdvözöl mindenkit, gyerekek tollasoznak vagy a kis kilátó tetején bunkereznek. Az autóút a házak másik oldalán fut. A környező utcák neve beszédes: Nyírfa, Harangvirág, Csalogány. 

Újtelep jóval forgalmasabb, a sportpálya és a strand után kis virágos park zölddel futtatott kapuja vezet a vízparti mólóhoz, ahol az óváros tornyainak látképe tárul fel, az Árpád-híddal. A híd fémlapjain versek sorakoznak, témájuk a szerelem - mi más - vagy a Duna. A közvélemény által javasolt kedvenc idézetek a víz és a város hátterével többek a puszta szavaknál. Templomtornyok, vízen úszó sétahajó, a híd alatt hullámzó Duna és távoli kolompszó adja a nap záró filmkockáját.

A túra adatai:

A túra hossza: 26,2 km, 107 m fel, 105 m le

Pecsételő pontok: 1. Apaj, Fecó borozó (Budai út); 2. Dömsöd, Horváth kert büfé (Felső Duna-part 9.) - nem volt nyitva vasárnap, fotót készítettem; 3. Ráckeve, Pipszi pub (Kossuth L. u. 115.)

Vízvételi helyek: 1. Apaj, Iskola-köz nyomóskút; 2. Dömsöd, működő nyomóskutak több helyen, 3. Fanyilas előtt, a Dömsödi-holtág utáni nyomóskút, 4. Ráckeve, a híd nyugati lábánál lévő nyilvános mosdó

Útviszonyok: az első 2,5 km betonút Apajon belül - 2 km földút - 800 m nehezen járható bozót a kiskunlacházai útig - kb. 1 km országút a hídig - 7,5 km földút a csatorna töltésén majd Dömsödig a szántóföldek mentén - kb. 12 km betonút Ráckevéig, ebből egy kevés a fanyilasi sétaösvény a gondozott gyepen